Május 1-én hajnalban, ahogyan a jógík és jóginík szoktak, elment egy olyan fény a világunkból, aki után sokkal nagyobb űr és sötétség marad hátra.
Ági egy végtelenül kedves, figyelmes, gondoskodó hölgy volt, aki elképesztő humorérzékkel és csodálatos mosoly energiával bírt.
Életemben nem sírtam úgy, mint amikor a “kisfia”, aki már persze felnőtt férfi, jóvoltából még bemehettem hozzá elbúcsúzni.
És mint tudjátok a szokás az, hogy az eltávozása után 11. nappal imádságot és jó szándékot ajánlunk fel, mint egyfajta áldást az eltávozott lelkének. Én ezt aznap nem írtam ki, úgymond elmulasztottam, mert pont egy vissza-visszatérő maláriás rohammal küszködtem.
De szerencsére abban az állapotban is tudtam Őrá összpontosítottam és tudtam érte imádkozni. Majd másnap amikor már tisztább volt a fejem rájöttem, hogy igenis vannak olyan emberek az életünkben, akik fontosabbak magunknál, a saját éppen aktuális elakadásunknál. Szóval köszönöm Ági, hogy még így is, eltávozásod után is tanítasz!
Sőt, most volt egy igazi nagy felismerésem az Ágival kapcsolatban. Az köztudott, hogy a mi kis közösségünkben egy másfél évtizeden át visszatérő poén volt az, hogy én úgy emlékeztem, hogy az Ági minden ázsiai zarándoklatunkon ott volt. Most már tudom, hogy azért mert az Ági mindig ott volt a szívembe, és így persze, hogy őt is vittem mindig magammal Ázsiába zarándokolni!
Egy lesújtott, de végtelenül hálás, hogy ismerhettem Őt baktak ádám.
Na, kérem szépen! Ott tartunk, hogy Lez dottore barátom éppen befelé tördeli a következő Upanisád kötetet!
Életem során szinte sohasem éreztem irigységet, de persze vannak egy páran, akiket irigyellek. Mondjuk ők is elég kevesen vannak. Egyikőjük Sir David Attenborough, aki valószínűleg mindenki másnál többet tett Föld Anyánkért, a modern kor szülöttjei közül. 