Tündérkék, tudom, hogy csak hónapok múlva megyünk Nepálba, de hiányzik, hogy írjak erről a csodálatos országról!

(Ugyan Mark Twain azt mondta, hogy a felkiáltó jel használata olyan, mintha a saját vicceden röhögnél, de nem tudom megállni, mert Nepál tényleg egy elképesztően varázslatos hely.)

Ausztráliában, Amerikában, Angliában, és persze nem csak az Angolszász kultúrkörben, mára-már szokássá vált az, hogy fiatalok suli után és munka előtt, vagy frissen házasodva, de még gyerek előtt elmennek Ázsiába egy laza félévre-évre hátizsákos verzióban.

Képzeljétek el, ezeknek az utazóknak a fórumain 90 %-ban azt ajánlják, hogy Nepálban érdemes befejezni az ázsiai kalandozást. Tiszta és szép, az emberek barátságosak és van európai étel!

Tudom, hogy ha az ember végre egzotikus helyre ér, akkor a helyi kaja és az egyedi ízek mindent felülírnak, de hát gondoljunk bele, ha már hónapok vagy évek óta kalandozgatunk távol otthonról.

Én nem vagyok nagy édesség fogyasztó, (ha az lennék, már 170 kilós lennék) de életem első Thamelben töltött éjszakája után (Thamel Kathmandu turista negyede), arra ébredtem, hogy kuglóf szag volt a szobámban. 

Ráadásul úgy, hogy előző este érkeztem meg Kathmanduba egy komolyabb 18 órás buszút után, darabokban. Lefürödtem, lefeküdtem a kis szobácskámban, aminek egy kb. 80×40 centis ablaka volt mindösszesen, és ami egy sikátorra nyílt, aminek a túl oldalán már a szomszédos szálloda tetőterasza volt. És akkor lás csodát, este 8-kor egy banda elkezdett zenélni. Lement egy Eric Clapton szám, egy Bob Marley, 1-1 U2 és Guns and Roses, szóval nem kemény rock zene, de kellemes kis nyál rock. Mire belekezdtek volna a következőbe, ami Santana volt én már átugrottam a szobám ablakából a szomszédos épület tetejére, és ott izzítottam magamat az első sorban, és meglepődésemre a banda átlag életkora kb. 16 év körül volt!

Ez 2000-ben volt, és addigra én már vagy 2 éve nem voltam Indián kívül, tehát se nyugati zene, se nyugati kaja, stb., nálunk a kolostorban erre igen csak odafigyeltek, hála Istennek. Szóval ki voltam éhezve egy kis nyugati elhajlásra és Katmanduban ezt meg is lehet játszani. 

Hogy jobban belelássatok a helyzetbe, elmondanám, hogy volt olyan időszak nálunk az indiai iskolánkban, hogy kiderült az, hogy az ájurvédikus fogport, amit használtunk a forgalmazó cég olykor-olykor téglaporral dúsított, a várható nagyobb profit reményében. Ezen felbuzdulva, amerikai gyerekeink szülei küldtek nekünk vagy 3-4 karton colgate fogkrémet, de nem jutottunk vele sokra, mert a gyerekek megették a reggeli rizskásához, mert az ő bevallásuk szerint “olyan nyugati íze volt”. Szóval volt olyan kiéhezési szint, amit mi itt Európában a rendelhető pizza és percek alatt megfőzhető spagetti világában nem tudunk megérteni.

Na, erre képzeljétek el, hogy arra ébredsz, hogy péksüti illat terjeng körülötted, de olyan koncentrátumban, hogy felébredsz rá! Lebóklásztam az utcára és szagot követve betoppantam egy német pékségbe, ahol a kakaós csigától a fahéjas fánkig minden volt. Szóval ez is vár ránk ott Nepálban.

Ja, és mindezt úgy, hogy Nepálban nincs hűtőbe elrakás és majd holnapra is marad belőle, hanem minden frissen és ripsz-ropszra kerül az emner tányérjára. A 2010-es utunkon voltunk úgy 18-an egy hegyi kis fogadóban, hogy volt aki görög muszakát,  volt aki pizzát, volt aki ameriaki chop suey-t, volt aki kínai sült rizst, volt aki lasagne-t kért, nem beszélve a mexikói sajtos-babos enchilládákról, és a hummuszról, babaganussal és pittával, de akadt persze indiai és nepáli rendelések, meg különféle levesek, de volt tofu steak, sizzler felszolgálásban, és minden 45 percen belül ott virított az asztalunkon.

Szóval ez is vár ránk Nepálba, jó élő zene, fenomenális kaja, stb…

Om Tat Sat

Baktai Ádám