Először is persze a főtény, hogy most voltam életemben először Bhutánban, ami egy olyan élmény volt, hogy még most is a hatása alatt vagyok, pedig azért már voltam itt-ott a világban és Ázsiában is, de ez egy leírhatatlan helyszín, legalább is számomra és most még.
Voltak velünk jó fotósok is, ha össze tudom rántani az ő képeiket is, lehet, hogy inkább egy vetítést tartunk majd, és így majd nem is írok majd erről az útról, mert az csak túl hosszú lenne, és tudjátok „egy kép felér ezer szóval”.
Szóval találkoztunk Bhutánnal, egy országgal ahol az emberek tradicionális ruhában járnak, ahol tilos a dohányzás, és 3 éven belül a világ első teljesen organikus országgá fog válni. Aztán az első helyre ahová vittek minket egy szemmel láthatóan is fontos bácsi leszólított minket és beszélgetett velünk, csodálkozott azon, hogy Magyarok vagyunk, majd később kiderült róla, hogy ő Dr. Dasho Sonam Khinga volt, Bhután kereskedelmi minisztere, aki a Miniszterek Tanácsának elnöke is egyben.
Kb. olyan flash volt, mint amikor tavaly a Kumbha Mélán egy szerzetes bácsi külön nekünk a Magyar csoportnak tartott egy előadást, akiről később kiderült, hogy bejárása van Barack Obamához, néha szokott Willie Nelson koncertjein szájharmonikázni, és éppen Hollywoodban filmesítik meg az életét.
Ezek után szinte természetes, hogy Bhután főtemplomában, a Taktshang Kolostorban pont a főpappal futottunk össze az egyik imateremben, és Ő beszélt nekünk a helyszentségéről és meg is áldotta az imaláncainkat.
Bhutánból visszafelé Katmanduba olyan tiszta volt az ég, hogy a Mt. Everest-et olyan tisztán és minden részletében tökéletesen láttuk, hogy most gépelés közben is feláll a szőr a karomon. Egyébként Pokharában is ki fogtunk 1-2 nagyon tiszta hajnalt, ahol láthattuk a Manaszlu csúcsát is, így a világ 14 db nyolc ezres csúcsából 8-at láttunk, Nepál összes nyolcezresét.
16 éve járok rendszeresen Nepálba, de csak most voltam először Bhaktapurban, ezen túl fogunk odajárni.
Hanumán napján, Ő a majomarcú és embertestű Istensége a Hindu kultúrának, elbúcsúztattuk a Nagymamám és még aznap séta közben észrevettük, hogy a Nilagiri hegy csúcsa alatt egy tökéletesen majomarc kinézetű hó és jég képződmény alatt vezet az utunk tovább. Legalább is nekem még nem volt ilyen csodával találkozásom.
Aztán a hegymenet után Pokharában elmentünk a Nemzetközi Hegymászó Múzeumba, ahol kiderült, hogy az útvonal, amit mi meg szoktunk mászni, mármint az utolsó etap a szenthelytől fel a hágóig és vissza, bizony még ott is nyilván van tartva. És ez nem az alföldi síkságok hegyi múzeumában volt, hanem abban az országban, ahol a 14 db nyolcezres hegyből megtalálható 8 db. Egyébként idén is feljutottak 4-en a hágóra, és még ketten 5000 méter fölé.
Aztán Pokharából visszafelé Katmanduba, beugrottunk Bandipur városkájába, ami a régi Magar királyság egyik fő helyszíne volt, egyébként TanaHUN körzet legnagyobb települése. Persze most nem akarok kamu kultúrantropológiai találgatásokba bele menni, de én még muskátlit Ázsiában nem láttam, míg itt minden ablakban ahol volt virág az volt. Persze az ajtófélfákon szögre akasztva kukorica volt a csuhájánál fogva összekötve, és elég sok más érdekeset is láttunk ott a Magaroknál. Oda is fogunk járni a jövőben.
Aztán meg Katmanduban az utolsó nap összefutottunk gyerekkori harcművész mesterem öccsével, Yogi Charuval egy gyerekkori jó baráttal, aki egy olyan New York-i jógaterem főoktatója, akik az elmúlt 5 évben két alkalommal is az „Év Jógaterme” cím elhódítói voltak, és megint csak nem Tápiószentkukacosban, hanem New Yorkban.
Szóval nagyon komoly élmény anyaggal vagyunk felütve, és ez bizony változtatni fog a jövőre nézve a nepáli utakon is, de az életemen is.
Om Tat Sat
Baktai Ádám
