Ennek az írásnak egy korábbi verziója, 2006-ban, megjelent a Kelet Kapuja magazinban:
Gurkhák: a túlélés mesterei
Mai napig az angol hadsereg egyik legtiszteltebb és legkeményebb hadteste a Gurkha alakulat. Nem véletlen, hogy 2007-ben Harry herceg is náluk járt kiképzésen…
A Gurkha történelem főbb elemei
A Gurkhák története visszanyúlik egészen a VIII. századig. Általánosan elterjedt tévhit, hogy e nép fiai a Nepálban található Gorkha területről kapták nevüket, de saját eredettörténetük szerint ők valójában a leszármazottai egy Gorakh-Náth nevezetű harcos jóginak, aki megközelítőleg a VIII. században élt.
Gorakh-Náth, nyugati kutatók szerint is egy valóban létező személy volt, egyike az indiai hitvilágban elfogadott 84 maha sziddhának –tökéletes lények–, amelyek annyira különlegesek és nagy hatalmúak voltak, hogy a buddhisták és a hinduk is szentként fogadták el őket, szervesen beépítve személyüket a saját filozófiai rendszerükbe.
Gorakh-Náth volt ezen kívül a guruja az egyik Észak-Indiában élő hercegnek, s így vált annyira ismertté, hogy ez a harcos nép felvette az ő nevét (mint gurkha, gorakh, vagy gorkha).
Az első Gurkhák, akik Gorakh-Náth nevét felvették, azt mondják a mai napig magukról, hogy saját tiszta vér vonalukat képviselik, tehát nem keveredtek sem a tibeti, sem a mongol leszármazottakkal. Ezért a kasztrendszerben elfoglalt helyzetük is kiváltságos, ugyanis a Gurkhák thakur – papoktól és radzsput –lovas harcosoktól származnak, azaz a két felső kaszt legjavát hordozzák.
A mai Nepál területén csak a XVIII.-XIX.század végén jelentek meg a Gurkhák.
Az akkor önállóan működő három királyságot Prithivi Náraján Shah egyesítette a XVIII. század közepén. S talán akkor még a király sem tudta, hogy ez a szívós, hegyi nép még igen sok bosszúságot fog okozni az ellenséges seregeknek, minden egyes megnyert háborúval újraírva Nepál történelmét, s lassan bevehetetlenné téve az általa egyesített parányi kis országot.
Harci hagyományok
A Gurkhák történelmét számtalan háborús esemény tarkítja, az eltelt 1200 évben szinte minden környező nemzettel közvetve vagy közvetlenül akadt olyan konfliktus, amiben részt vettek. Többnyire hódító erők tagjaként kamatoztathatták harci ismereteiket, melyek apáról-fiúra szálltak évszázadokon át. De ha kellett képesek voltak hosszan és kitartóan védekezni is, akár elképesztő túlerővel szemben. Sőt az igazán jelentős szerepük az indiai szubkontinens történelmében is a védelmi vonalaiknak köszönhető. Ugyanis a VIII.-IX. században megindult iszlám térhódítás a Gurkháknak köszönhetően rekedt meg és nem is terjedt sem tovább keletre vagy északra.
Az 1814-ben bekövetkezett angol-nepáli háborúig rendszeresek voltak az összetűzések a határ (India-Nepál) két oldalán. A két évig tartó háború során az angol hadsereg olyan súlyos veszteségeket szenvedett, hogy végül fegyverszünetet ajánlott a szemben álló Gurkha csapatoknak, majd gyorsan le is szerződtették őket az akkori angol hadsereg különleges alakulataiba.
Sőt azok a Gurkhák, akik vissza tudták vezetni a családfájukat egészen a thakur és a radzsput időkig, automatikusan tiszti rangot kaptak. A mongol-tibeti leszármazottakat pedig közkatonaként sorozták be. Mind a tisztek, mind a közkatonák, szívósságukkal és hűségükkel, hamar elnyerték az edzett angol katonák elismerését. Így a különleges mentális és fizikai képességeiknek köszönhetően az első időktől kezdve ők alkották az elit csapatokat. (Például 1982-ben Argentínában, a Falkland szigeteki csatában, az első csapat, akit az angol haderők ledobtak egy Gurkha különítmény volt.)
Az ellenség vére
Az Gurkhák legjellegzetesebb fegyvere a kukhri – egy görbe nagy kés. Ezt olyannyira hatékonyan alkalmazták a különféle csatákban, hogy az angol hadsereg, a hivatalos fegyverzet részévé tette, a saját alakulataik számára is.
Sőt hiába sajátították el mesteri szinten a Gurkha katonáknak a gépesített fegyverek használatát, rohamozás közben ösztönösen a kezükben fogott késeikkel vetették magukat az ellenfélre. A nepáli Hadtörténeti Múzeumban ma is őriznek olyan német lőfegyvereket a II. világháborúból, melyekből a dühödt küzdelem során darabokat hasított ki egy Gurkha tőre.
S talán európai szemmel szokatlan ez a fajta ragaszkodás egy fegyverhez, ám érthetővé válik, amikor belegondolunk abba, hogy a Gurkhák már gyermekkoruktól kezdve tanulják a tőr használatát, s mire felnőnek, olyanná válik számukra a fegyverük, mint egy barát vagy családtag.
Ezért is van kiemelt szerepe a nepáli családok életében, ahol szinte már szentségként –vagy élőlényként– kezelik a fegyvert, hiszen egy-egy tőr több generáció tulajdonát is képezheti, s hűséges bajtársként védelmezi tulajdonosát a harcban. Ebből a tiszteletből és ragaszkodásból ered sok keleti kultúrában az az elv, hogy a fegyvereknek lelkük van. Ha egy rossz lelkű tört tartasz magadnál, ellened fordulhat, ha pedig jó lelkű a tőr, akkor a varázsereje megvéd mindentől.
Ide vezethető vissza az az ősi Gurkha szokás, hogy nem is veszik elő ok nélkül tőrüket, hanem inkább a tokba tűzött két kisebb kést használják: az egyiket élezésre, a másikat vágásra, mert ha a kukhrit egyszer kiveszik a tokjából, akkor vér kell, hogy érje. S ha épp nincs ellenség a közelben, akkor a tulajdonos a saját vérével táplálja éhes fegyverét.
Mivel maga a tőr is szent, az állatáldozatokhoz is használják, kiengesztelendő a természetben lakó isteneket. A szertartásokra használt kukhri-penge mérete akár a másfél métert is elérheti.
Noha a fegyverforgatás technikája apáról-fiúra száll, magukat a tőröket képzett fegyverkovácsok készítik és árulják. Egy kukhri az alábbiakból áll: kézzel kovácsolt penge, bivalyszarv vagy fa nyél és kézzel készített bőr tok, melyben két kisebb kés található. Bár a hadsereg felvevőképessége igen nagy, mégis a tőröket és a bőrtokot is kézzel készítik, hogy a tőr minőségén ne essen csorba. A teljes eljárás tehát manuális; nincs két egyforma kukhri. A rétegelt acélpenge jellemző sajátossága, hogy minél többet vágnak vele, annál élesebb a pengéje, s emiatt egy több generációt kiszolgált fegyver tartóssága és élessége a japán kardokéval vetekszik.
A brit haderő Gurkha állománya
Bár a Brit-indiai gyarmati időszaknak 1947-ban vége lett, az angol hadsereg elit alakulatában még a mai napig is 7500 Gurkha szolgál. Az utánpótlás biztosítására pedig minden évben (500 főt leszerelnek átlagosan 20 év szolgálat után) felvételt hirdetnek. Általában 30-50 000 ember jelentkezik az 500 megüresedő helyre, s az akár százszoros túljelentkezés annak ellenére történik meg, hogy a felvételi vizsga az egyik legkeményebb próbatétel a világon.
Hogy csak egy példát említsünk: 80 kg-os hátizsákkal 8 kilométert kell megtenni a hegyekben 45 perc alatt. Ezt a távot egy jó helyismerettel és fizikai adottságokkal rendelkező ember is sokszoros idő alatt teszi meg. Ám szívósságuk ellenére nagy részük a Cooper-teszt során esik ki, mivel a hegyi terephez szokott emberek ízületei nem bírják a sík terepen történő gyaloglást és futást.
A felvett katonákat viszont az angol hadsereg teljes értékű tagjaként kezelik és a mai napig életjáradékot kapnak a szolgálati idő lejárta után, sőt sokszor biztos állást is. Ugyanis sokan jelentkeznek a szingapúri rendőrség kötelékébe is, ahol kizárólag leszerelt Gurkhákat foglalkoztatnak tisztként és kommandósként, álló-és problémamegoldó képességük, továbbá a megbízhatóságuk miatt.
A Gurkha küldetés
Az angol-nepáli szövetség immáron több mint 200 éve tart, melynek az egyik –igen nyomós– oka magában a Gurkhák filozófiájában keresendő: ha egy Gurkha egyszer elkötelezte magát, akkor nincs az a dolog, amivel el lehetne csábítani vagy el lehetne rémíteni. Egyik példa erre az a sok helyen taglalt történet ami az Öböl-háború idején esett meg. Szaddam Husszein taktikai fogásaként teherautóra telepített rakétavetőkkel biztosította be az országot, mellyel szinte lehetetlenné tette a földi inváziót a szövetséges csapatoknak. Így a katonai vezetés úgy döntött, hogy ledobnak egy különleges alakulatot, akik lézerrel majd beirányítják a rakétavetőket elpusztító intelligens rakétákat.
Mivel ez egy nagyon kockázatos küldetés volt, a legtöbb egység nem vállalta el, csupán az egyik Gurkha szakaszvezető jelezte, hogy az ő 300 emberéből 30 vállalná. A feladat a következő volt: 300 m magasról kiugrani a sivatagba, majd az ellenséges tábor közelébe kúszni és telepíteni a lézer jelzőket. Amikor a hadvezetés jelezte, hogy az akcióhoz ejtőernyősöket kérnek –akik értelemszerűen használhatnak ejtőernyőt-, mind a 300 ember jelentkezett, akik addig azt hitték, hogy ernyő nélkül kell beugrani a sivatagba.
Nepálban két okból is népszerű a katonáskodás: egyrészt, mert 20-25 évi szolgálat után életjáradékot fizet a brit állam, másrészt –többek között az indiai kasztrendszer hatásának köszönhetően- egyfajta társadalmi státuszt jelent a katonáskodás. Ám ez egyben azt is jelenti, hogy ezek a Gurkhák mindig katonaként viselkednek, hiszen ők azok. Így amikor kimenőt kapnak, felelniük kell a rendfenntartásért útközben; ha zavargás vagy bűncselekmény történik a falujukban, saját hatáskörben eljárhatnak, mint a hadsereg képviselői. De a Gurkhák mindezt elsődlegesen meggyőződésből teszik, mert úgy érzik, hogy személyes felelősséggel tartoznak a király és a nepáli nép jólétéért és biztonságáért.
Om Tat Sat
Baktai Ádám
