Március közepén elhagyta a világunkat egy szent, akikből ráadásul egyre kevesebb van. Róla emlékeznék most meg.
Nagyon sokaknak már többször is meséltem róla. A szerencsésebbekkel pedig 2013-ban meg is látogattuk őt az indiai zarándoklatunk során, amikor megnéztük azt a helyet Bengálban, ahol felnőttem.
Ő volt az a szerzetes bácsi, aki 8 éves kora óta szolgált ugyan abban a kis parányi templomocskában, ahová egy jó hosszú riksa út végén értünk el. A helyet úgy hívták, Mamgacshi.
A történet 1921 februárjában kezdődött és az eredeti Bhakti Kutir egyik alapítójához is kötődik.
Akkor tájt még minden nagyon friss volt Majapurban, épphogy akkor kezdet el ki épülni kb. minden, mármint a mi spirituális ágazatunk, a mi szerzetesi rendünk szempontjából.
Ugyanakkor Bengál mindig is az egyik fő központja volt a Tantrikus gyakorlásnak és az Istennő imádatnak, így akkoriban kialakult az a furcsa helyzet, hogy majd 450 éves Krisna szobrok “gazdátlanná váltak”, ott Mamgacshiban, az egyik közeli faluban.
A pap, aki ellátta a templomi szolgálatokat elhunyt, és nem volt a környéken egyetlen egy Vaisnava, vagyis Visnu hívő pap, aki gondját tudta volna viselni a majd fél évezredes Krisna szobroknak. (Egyébként Vászudéva Datta murtijairól (imádott szobor formák) volt szó, Madan Gopálról. Saranga Thákur murtijairól, Rádha Gopináthról, és Sivananda Széna murtijairól Rádha Govindáról!).
Sőt addigra, már a 3 különféle Krisna szobor csoport egyetlen oltáron volt imádva, a Krisna templomok elnéptelenedése és a képzett papok hiányában. Így a pap halálával, azok a tantrikus gyakorlók, akik “örökölték” a templomocskát, úgy gondolták, hogy az lenne a legkevésbé tiszteletlen, ha a Krisna szobrokat beleengednék a szent Gangesz folyóba.
Ez a hír jutott el a Bhakti Kutir egyik alapítójához, Bhaktisziddhanta Szaraszvati fülébe, aki rögtön csónakba pattant, hogy megakadályozza ezt! (Mint tudjátok az eredeti Bhakti Kutir-t egy apa-fiú páros alapította 1902-ben, most a fiúról van szó, ebben a történetben.)
De a történethez tartozik az is, hogy amikor ez a hír elért a Majapurba, a Gangesz felénk eső oldalára, Bhaktisziddhanta Szaraszvati éppen a fent említett 8 éves kisfiúnak a felvételi beszélgetését folytatta le.
Így sebtében 4-en indultak útnak. Srila Bhaktisziddhanta, a 8 éves kisfiú, a szerzetes, aki behozta a kisfiút a kolostorba, és egy másik szerzetes, aki a hírt hozta.
A folyó túl oldalán Bhaktisziddhanta megegyezett abban, hogy egy komolyabb összeg fejében, “nemcsak” a Krisna szobrokat kapja meg, hanem azt a kis földterületet is, ahol a templomocska állt, és magát a templomot is, ami addigra már nagyon leépült.
A megegyezés után, az évszaknak abszolút ellentmondóan, elkezdett ömleni az eső, így a 8 éves fiú és az ő szerzetes mentora ott maradtak vigyázni Krisnára, míg a Mester, Bhaktisziddhanta és a hírt hozó szerzetes visszamentek pénzért.
A hirtelen jövő komoly esőzés végett, annyira megduzzadt a Gangesz, hogy csak másnap tudtak visszamenni a mesterék, így a 8 éves kisfiú és mentora egész nap és egész éjjel felváltva tartották az ernyőt a Krisna szobrok felett, hogy ne ázzon a jó Isten.
Ez alatt a nap alatt arról beszélgettek, hogy mindez a sok történés nem lehet véletlen, és valószínű, hogy a jó Isten igencsak erős útmutatással próbál a tudtukra adni ezt-azt. Így, amikor a Mester, Srila Bhaktisziddhanta visszaért az összeggel, némi vászon sátorlappal és természetesen némi hozott élelemmel, a kisfiú már maradt is, mint az újonnan megszerzett templomocska paptanonca.
Ezúttal a kisfiú mentora ment vissza a Mesterrel a folyó túloldalára, hogy összeszedje a holmijaikat, hogy közölje a kisfiú szüleivel, hogy felvételt nyert a templomba, hogy így már hivatalosan is oda költözzenek az új templomhoz és, hogy így már a mamgacshi-i templom kötelékéhez tartozzanak.
Viszont az esőzés maradt, sőt tovább durvult és így még 3 napba telt, hogy újra visszatudjanak menni a folyó Mamgacshi oldalára. Közben a fiú és a másik szerzetes a vásznat kifeszítették az oltár főlé, szóval már nem kellett tartani az ernyőt, de olyannyira zuhogott az eső, hogy képtelenek voltak tüzet rakni. Így nem is tudtak főzni Krisnára, csak beáztatták a rizst, a sárgaborsót és a zöldségeket a vászonban összegyűlt vízbe, és néhány óra után azt ajánlották fel az oltáron, és utána azt ették meg mint már felajánlott szentelt ételt.
Ezek a viszontagságok annyira megrázták a másik szerzetest, hogy 1 nap után megszökött, így Dzsagat Bandhu 8 évesen, teljesen egyedül, 2 napig gondozta a jó Isten szoborformáit a világvégén, a bengáli dzsungelben, tomboló esőzés közepette, technikailag étlen-szomjan, mert ő egy ilyen lélek volt már 8 évesen is.
A 3 nap után visszaért hozzá a szerzetes mentorra is, így Dzsagat Bandhu az ő gondos figyelme alatt cseperedett, egészen mentora haláláig. Majd mentora eltávozásával Ő volt szinte teljesen egyedül a templom papja és egyben mindenese, további 80 évig!
Könnyen kiszámolhatjuk, hogy Dzsagat Bandhu 1913-ban született, tehát 104 vagy 105 évesen távozott el köreinkből. 96-97 évnyi templomi szolgálat után.
Om Tat Sat
Baktai Ádám
Ui: Még néhány kedves történet erről a drága szentemberről!
Az előző havi előrejelzésből kiderült, hogy Március 26-ig a tanulmányainkon lesz a fő hangsúly, de utána is marad a tudásunkon a fókusz.
Kos: A lelkünkkel, és az általunk értékes és érdemes dolgokkal kell foglalkoznunk ezen a héten. Sőt egy kicsit be is kell keményíteni, és el kell engednünk olyan részeit és elemeit az életünknek, amelyek nem emelik a mi kis belső világunkat.
Ott tartottunk az előző bejegyzésben, hogy Dattatréja azt tanulta meg a földtől, hogy a Jógi miként látja magát, a környezetében élő lelkeket és azokat az eseményeket és helyzeteket, amelyek megtörténnek vele. 
