a mai napig, a gurkha katonák a brit hadsereg különleges alakulatának tagjai…

A történet számomra igaz, ezért a neveket megváltoztattam. (Ahol a hindu világkép érthetetlen lenne magyarázat nélkül, dőlt betűkkel fogok némi többlet infóval szolgálni.)

Lál Bahadur Rana nem volt ijedős ember, amit ő maga annak írt le, hogy nem is volt annyira spirituális gondolkodású, mint édesanyja, Renuká. Lálu (szülei így becézték) inkább édesapjára ütött, aki 20 éven át volt tisztje az Angol Hadsereg Gurkha alakulatának és nagyon sok háborút látott élete során.

Lálu édesapja, Szóm vissza tudta vezetni ősei szálát sok-sok száz évig, egészen Goraknáthig, a nagy harcos jógiig, így automatikusan megkapta a tiszti rangot az Angol Királyi hadseregben, és 20 év után életjáradékkal hálálták meg azt, hogy élete kockáztatásával is védte a Brit érdekeket. Szóm Rana kiváló katona volt, és kivételes ember is, így amikor Lálu 21 esztendős lett és érdeklődést mutatott a katonaélet után, a brit hadsereg azonnal szerződést kínált neki is.

Legidősebb fiúként úgy gondolta, hogy kötelessége tovább vinni a családja nevét, akik generációk sokaságán át a harcból, és vaskeménységükből éltek. Egy szép márciusi reggel Pokharába ment és beállt a brit sereg különleges hegyi harci alakulatába. Majd 20 évig szinte szakadatlanul harcolt, Afganisztánban és Afrikában. Megérte azt, hogy minden idők legnagyobb birodalmának létrehozásának egy kulcs figurája lehessen, hogy hadtest vezető legyen egy majd fél milliárd lakosságú, több kontinensre kiterjedő kolóniában, a Brit Gyarmati Birodalomban.

De a katona ember keménysége mellett lelkében hindu volt, és tisztelte isteneit és szokásait az édesanyja által oly vidám életkedvvel őrzött kultúrának.

Ezért amikor leszerelt, úgy gondolta, elmegy szülőfalujába, és ott a falu templomába köszönetet mond Kálinak, a fekete Istennőnek, hogy szinte ép bőrrel megúszta a megannyi háborút, amiben részt vett. Majd az volt a terve, hogy csatlakozik családjához Szingapúrban, ahová őt is, ahogyan édesapját is, nagy erőkkel próbálta kicsábítani a szingapúri rendőrség, mint leszerelt Gurkha katonát.

(A Gurkhák harci kiáltása: „Ájó Gurkháli!”, amit Káli Istennőhöz kötnek).

Délután 2 óra körül szállt le a buszról a fő úton, és nekiindult az 5 órás hegymenetnek, hogy még sötétedés előtt hazaérjen. Amióta hazatért Szudánból, nyugtalanító híreket kapott arról, hogy faluja környékéről pestis járványt feltételeztek kitörni, és amikor az utolsó hágóról azt látta, hogy a mustármag még mindig nem lett betakarítva, tudta, hogy komoly baj van.

Végigjárta az egész falut, és csak halotti mágiarakásokat és tetemeket talált, az egykor nyüzsgő falucskában. A faluszélén álló kunyhóból, ahol a falu kaszton kívülije, Kanái lakott, fényt látott kiszűrődni.

(A védikus kultúrában az vált kaszton kívülivé, aki olyan borzalmat követett, ami miatt kizárták a társadalomból. A falvak és városok széleken élhettek, és az emberek által kirakott élelemből és ruhákból tartották fenn magukat, aminek fejében éjszaka bejártak a településekre takarítani, az utca sepréstől a csatorna tisztításig, akár a halottakat is elszállítani. 1947-ben amikor az angolok elhagyták Indiát 4 és fél millió kaszton kívülit tartottak nyilván, mára ez a szám 30 ezerre csökkent. Ez azért van, mert az angolok előszeretettel alkalmazták a kaszton kívül helyezést, mint büntetési eszközt, mert része volt az oszd meg és uralkodj rendszerüknek.)

Fölbaktatott a faluszélén álló meredélyre és bekukucskált az öreghez. Az apró kis házikóban, csak egy keskeny fapriccs volt, amin egy alak feküdt letakarva fehér vászonnal, és egy faggyú mécses égett a ház sarkban.

Odament a letakart testhez és fellibbentette a vásznat. Az öreg Kanái volt, már hidegen és mereven a nemrég beállt haláltól. 20 évi háborúzás után ösztönösen tudta, hogy az öregben nincs élet, de mellkasa fölé hajolt és megbizonyosodott arról, hogy sem szívműködés, sem légzés nem volt észlelhető.

Az öreg Kanái, mezítelen volt és szinte európai ember fehérségű volt az enyhén viaszos, de makulátlan tisztaságú bőrre.

Elmormolt egy imát, amit még apjától tanult, és emlékei szerint a Bhagavad-Gítából származott, ami arról szólt, hogy a test csupán egy ruha a léleknek, és ahogyan elviselődött ruháinkat lecseréljük, úgy a megöregedett testeinket is újra cseréli a lélek. Majd azonnal elindult kifelé, hogy még éjfél előtt visszaérjen a főútra.

Amikor kilépett a házikóból, valaki elementáris erővel megragadta a hátizsákja felső fülét és megpróbálta visszarántani őt a ház belsejébe. Kanái háza 2 méterszer 3 méteres volt, és az ágyon kívül nem volt semmi más a kis kunyhóban így elbújni nem lehetett odabent, és tudta, hogy senki más nem volt a vityillóban az öregen kívül.

Harcedzett férfi volt, és bivaly erős, de ilyen erőt még sohasem tapasztalt életében.

Mint a legtöbb Gurkha, ő maga is szívesebben gyilkolt közelharcban, a khukhri késével, mint puskával messziről. Mindig is azt érezte, hogy a közelharcban történt ölésben volt valami nemes azáltal, hogy az esélyek egyenlők voltak, és győzelme nem azon múlt, hogy a brit hadsereg felszerelésében lévő puska jobb fegyver volt egy afgán harcos régi mordályánál. Viszont ebben az esetben a harc fel sem merült benne, kicsúsztatta karjait a hátizsákjából és futni kezdett az életéért.

Nem mert hátra nézni csak menekült, és amikor hallotta, hogy támadója közelebb és közelebb kerül, hirtelen irányt változtatott és belevetette magát a be nem takarított mustárvirág táblákba. Tudta magáról, hogy pokoli erős lábai bárkit képesek lerázni hegynek felfelé és fejében már kész is volt a terv, hogy a következő hágónál miként fog eltűnni üldözője elöl.

Támadója hörgött és zihált, akár egy öregember, de lemaradás helyett egyre csak faragott a kettőjük közötti távolságból. Lálu megint irányt változtatott és elindult lefelé a falu irányába. 5 perc rohanás után, ami egy örökkévalóságnak tűnt megpillantotta egykori szomszédjuk istállóját. Gyerek és fiatal felnőtt korábban a falak döngölt földből voltak és közel fél méter vastagok, a kapu pedig csapolt szálfából volt összeácsolva. Szóval tudta, hogy ha az építmény még mindig ilyen erős, ez lehet az utolsó esélye az életben maradásra.

Egy testcsellel becsapta üldözőjét és egy hirtelen irányváltoztatással az istálló elé perdült. Pont annyi ideje maradt, hogy feltépje az ajtót, ami szerencsére még mindig nehéz volt és vaskos, beugorjon, és magára zárja a súlyos ajtó reteszét.

Legnagyobb meglepetésére egy csontra soványodott tehén emelte fel a tekintetét az istálló padlójáról, amikor ő maga bezuhant az ajtón.

Hirtelen rájött, hogy Káli Istennő megint megsegítette őt és túlélési esélyeit már százalékokban kezdte számolgatni és nem törtekben. Azt hitte, hogy harcolnia kell majd, de tudta jól a kis ház előtti szorításból, hogy nem lett volna esélye, de így egy szent tehénnel az „oldalán” esélyei már nem is voltak olyan rosszak.

Persze, mint harcos, Káli Istennő híveként élt, és úgy is lett taníttatva, de tudta, hogy még Káli férje, az Úr Siva is fejet hajt Krisna előtt, az Istenek Istene előtt, aki maga is tehenészfiúként élte e világi életét, amikor a földön járt. A védák szerint ezzel a tettével maga Krisna is arra tanította az embereket, hogy a szent teheneket tisztelni és becsülni kell.

Még sohasem örült ennyire egy tehénnek, pedig mint Hindu általában mindig szerencsésnek érezte magát, amikor tehenet látott.

Viszont a tehén haldoklott.

Szegény pára lánccal volt kikötve egy földre erősített karikához, és már mindent lerágott, amit lánca sugarában elért, inni már valószínű, hogy napok óta nem kapott.

Lálu azonnal a tehén mellé kuporodott, övéről lecsatolta kulacsát és szép egyenletesen elkezdte megitatni a tehenet.  A nyakát dörzsölve próbálta a keringését serkenteni és zubbonyával melegítette a legyengült párát.

Mindeközben támadója hihetetlen haragra gerjedve járt körbe és körbe az istálló körül, de nem próbált, jobban mondva, nem mert betörni az építménybe.

Az éjszaka folyamán, amikor szegény tehén rosszabbul lett, kirekesztett ellenfele mintha erőre kapott volna és volt, hogy az istálló ajtaját döngette. Míg amikor a tehén jobb állapotba került, üldözője szinte erejét vesztetten botorkált az épület körül.

Lálu a hajnal közeledtével már teljesen ereje végét járta. Karjait alig bírta mozgatni, a tehén nyakának több órás erőteljes dörzsölés után, és emellett teljesen átfagyott, ahogyan egész testét a félelem hideg verítéke áztatta. Már szinte önkívületi állapotban mozgott, amikor a Nap első sugarai átsütöttek a hegyek magas ormai felett és fénybe borult a völgy, ahol egykoron szülőfalva állt.

Szinte egy csapásra megszűnt a fenyegető zihálás és morgás az istálló előtt és mintha hirtelen melegebb is lett volna jó néhány fokkal.

Ekkor vette észre Lálu, hogy a szerencsétlen tehenet még el sem oldozta. A nyaka köré tekert láncból kihúzta a csapszeget, kitárta az ajtót és elengedte megmentőjét. Óvatosan ő is követte a tehenet, és körülnézve pont az a kép fogadta, mint az előző nap esteledésekor, kihalt kis falucskájának baljós világa.

Elhatározta, hogy visszamegy a hátizsákjáért, és a sugárzó napfényben szinte azonnal kételkedni is kezdett az előző éjszaka történéseiben.

Felsétált az öreg Kanái házához, hátizsákja érintetlenül hevert a verandán. Benézett a házikóba és látta, hogy az öreg ott fekszik letakarva pont úgy, mint az azt megelőző este. Hirtelen megkönnyebbülésében felrántotta az öregről a vászon leplet, mintha csak azt akarná magának bizonyítani ezzel, hogy nem fél, és sohasem félt ettől a kissé görnyedt öregembertől.

Ekkor döbbent meg igazán, az öreg pont úgy feküdt ott élettelenül, mint a múlt este, az egyetlen különbség az volt, hogy lábszárai élénksárgák voltak, mintha futott volna néhány száz métert a be nem takarított mustármag földeken.

Om Tat Sat

Baktai Ádám

2011. Október. 30, Prága