Ma annyira kemény nap volt asztroilag, hogy gondoltam én is írok valami köményet.
2000-ben volt szerencsém eltölteni 1 egész hónapot Nepálban (akkor még Indiában éltem és úgy azért könnyebb volt) és míg Kathmanduban lébecoltunk volt szerencsénk egy rendkívül jó kedélyű tibeti Láma orvoshoz bejárni tanulni.
Valahogy szinte minden délelőtt úgy alakult, hogy amikor velünk foglalkozott és miközben minket tanítgatott, akkor kezelte egy helyi bácsi rendkívül elmeszesedett vállát is, akinek addigra a karja felemelése, de még a testétől eltartása sem ment már. Mindennap, heteken át mézes masszázzsal kezelte az öreget, míg az egyik nap, a kezelés után miközben velünk beszélgetett el kezdet matatni a kis íróasztalában.
Annyira természetes mozdulat volt, hogy sem mi, sem az öreg nem volt gyanakvó, mígnem Láma Yeshe előpattintott egy 30-40 centis, de baseballütő alakú husángot és úgy vállon csapintotta a bácsit, hogy az leesett a padról, amin ült. És persze hatalmas roppanó hangot is hallatott az öreg válla.
Mi teljesen lefagytunk, főként úgy, hogy az öregúr elkezdett sírdogálni, hogy milyen rossz fát tehetett ő a tűzre, hogy ennyire felmérgesített egy lámát, egy szent embert és, hogy ez mennyire rossza karma.
Láma Yeshe szólt a bácsinak, hogy mozgassa már át a vállát, és lásd csodák csodájára az öreg válla tökéletesen mozgott minden irányba. Mondta is a bácsinak, hogy minden ok, és ő nem is mérges rá, de ami hetekig tartott volna még kezelésben, az most 1 másodperc alatt meg is oldódott.
Mert ugyebár a hetekig tartó mézes masszázs is azt szolgálta, hogy oldódjon a meszes
lerakódás, és már ennyi bemelegítés után igazán veszélytelen volt leroppantani
a nem odavalókat az öregúr válláról.
Aztán adott még neki egy kencét kívülre, és egy bogyót belülre, hogy még feloldódjon ez-az és táááá dááá, máris kész volt a terápia.
Elég szigorú, nem?
Om Tat Sat
Baktai Ádám
