Ha az elvárást verbálisan kellene definiálni, akkor kb. úgy hangzana, hogy: “ha, én azt megkapom tőle nekem jó lesz, de neki pedig rossz”.
Mindaddig amíg társainkkal, szeretteinkkel azt kommunikáljuk, hogy vannak igényeink, vágyaink és szükségeink, és az elvárások nem kerülnek elő, addig azt mondhatjuk, hogy hiteles kommunikációt folytatunk.
- Főként hölgyeknél a vágyak nagyon sokszor visszanyúlnak gyerekkori vágyképekhez, hogy akár kicsi lányként miként képzelték el pl. a partnereiket, vagy milyen életérzést kötöttek még akkor az ideális partnerkapcsolati képhez.
- A szükségeink igen egyszerűen körülírhatóak: vannak olyan területek, mindenki életében, amiben gyengébbek vagyunk, és amiben lehetőleg a társunk legyen jó vagy legalábbis jobb, mert akkor ő ki tud minket, és hiányainkat egészíteni.
- Az igényeink meg szinte még egyszerűbbek, mert ha, azt vesszük figyelembe, hogy mindenki beosztható az 5 szeretetnyelv kategóriáiba, akkor ez azt jelenti, hogy 5 variációból meg van az, mindenkire nézve, hogy ő mitől érzi magát szeretve. Ez lenne az igény leírása, tehát az amitől szeretve érezzük magunkat.
És a fenti bekezdésekben nem voltak elvárások megfogalmazva, csak hiteles emberi érzések.
Om Tat Sat
Baktai Ádám, Védikus pap, a Védikus tudományok szakértője
Szervusz Ádám!
Nagy megkönnyebbülésemre volt ez az írásod, mivel tavaly rákényszerültem sokat gondolkozni az elvárásokon meg a “feltétlen szereteten”, és többé-kevésbé hasonlókra jutottam.
Nekem az jött ki, hogy az elvárás az, amikor büntetés jár azért, ha valaki nem teljesít valamit. Szóval szerintem a vágyakból, szükségekből, igényekből is lehet elvárást csinálni, ha benne van a fenyegetés, hogy „megjárod, ha nem teszel eleget”. Az igazi nagy gubanc meg abból adódik, ha valakivel olyan sokat játszották ezt, hogy aztán már akármilyen hiteles vággyal, szükséggel, igénnyel jön neki valaki, akkor is reflexszerűen beijed, hogy ez megint elvárás lesz – és megelőzendő a fenyegetést máris üt vagy fut.
A másik gubanc meg tényleg az, hogy valaki úgy akar jót kapni, hogy az a másiknak rossz. Nem jöttem rá, hogy általában miért van ez, vagy van-e „általában”. Én leginkább olyan eseteket látok, amikor szerintem az történik, hogy valaki a rosszat olyasvalakitől kapja, akinek már sok jóért tartozik hálával, meg főleg olyantól, aki meg van győződve róla, hogy ő jót ad, meg valahogy annyira el van telve attól, hogy neki mennyire jó ezt adni, annyira szüksége van erre az érzésre, hogy nem is fogja föl, hogy a másiknak ez rossz, és határozottan megbántódik („örök harag”), ha a másik visszautasítja. A másik meg nem akarja megbántani, ezért-azért-amazért nem akar örök haragot, sok oka lehet, viszont nem is bír megküzdeni a fájdalommal, meg a terhet se bírja cipelni, és akkor lepasszolja másvalakinek. Nekem úgy tűnik, ebből jönnek az olyan elvárások a másvalakikkel szemben, hogy „a fájdalmon keresztül is szeress”, „feltétel nélkül szeress, különben nem érsz semmit, megbüntetlek, eltaszítalak”.
Van még egy fajta grimbusz: amikor valakinek felszínre kerül a vágya, szüksége, igénye, attól a másikban is föltörnek a sajátjai, és akkor összecsap a kettő: “előbb az enyémet!” – és így lesz az egészből feltételszabósdi meg elvárósdi. Nem tudom, hogy mindig úgy van-e, de sokszor biztosan tényleg hiányzik hozzá az energia, hogy valaki teljesítse a másik kívánságát, mielőtt az övé teljesülne.
Lehet, hogy ezt itten zavarosan fogalmaztam meg ilyen kocapszichológiásan – valószínűleg jobb lenne a védikus magyarázat. És főleg: mit lehet tenni?
Üdv, Ágnes
Visszajelzés: Védikus Asztrológia Előrejelzés 2013. Október és November eleje | Bhakti Kutir