Mint már sokszor meséltem Indiában, amikor a kolostorban laktam, nádtetejű bambusz házakban laktunk, aminek nem volt se ajtaja, se ablaka, de még fala sem. Bambusz póznákon álló nádtető védett minket az esőtől, és a sár padlón aludtuk édesded álmunkat. A lényeg az volt, hogy teljesen tradicionális házikókban laktunk, amiben még egy szeg sem volt, csak bambusz, nád és sár, és minden kókuszháncsból sodort kötéllel volt összeerősítve.
Az iskolában az intenzív esőzések miatt, és az állandó pára miatt szinte mindig alkalmaztunk egy brigádot, akik folytonosan azon dolgoztak, hogy karban tartsák a lakóépületeinket és a tantermeket.
A bambuszról tudni kell, hogy olyannyira kemény, hogy könnyebb repeszteni, mint vágni, így bevett eljárás, hogy a tetőszerkezethez, kerítésekhez a vékonyka léceket úgy állítják elő, hogy egy egész bambusznádat négybe, vagy nyolcba repesztenek.
Egy ilyen repesztő akciónál történt meg az, hogy egy visszacsapódó bambusz eltörte az éket tartó férfi alkarját. A baleset olyan csúnya volt, hogy a vékonyabb alkar csont átszakította a bőrfelszínt, és számomra ekkor történt meg életem egyik legnagyobb Ájurvédikus csodája.
Először is senki sem pánikolt!
Az egyik munkásunk lefektette a sérültet a földre, és nyugtatgatta, egy másik elfutott az iskola egyik kerítéséhez, és onnan egy sárkányvére nevű futó növényt hozott, amit azért hívnak úgy, mert annyi benne a jód, hogyha szétnyomkodjuk a tenyerünkbe, szinte vérvörös levet ereszt ki magából. A harmadik fószer az iskola hátsó határához futott, mert a helyiek azt tudták, hogy ott éppen vadméhek tanyáztak. Ott aztán a kaptárból kivágott egy darabot, és amikor oda érkezett hozzánk egy fatővébe kinyomta belőle a mézet.
Eközben egy negyedik emberünk hasított egy kis bambusz kést, és miután sárkányvérrel lefertőtlenítették a sebkörnyékét, felvágta a sérült ember alkarját a törés környékén. Azt tudnotok kell, hogy a bambusz repesztve 3-szor olyan éles, mint az orvosi szike.
A méhkaptárból származó méhviasszal rögzítették a törött csontot és összehúzták a sebet. Mire az egész megtörtént, a fatövébe lecsorgatott méz körül már tolongtak a kadamba hangyák, amelyek olyanok, mint a tűzhangyák, agresszívek, de lényegesen nagyobbak.
Ezek a kis rohadékok annyira csípnek, hogy ha az ember ösztönszerűen oda kap a marásnál és ezzel meg is öli őket, ők továbbra is belecsimpaszkodnak a bőrünkbe. Ezt használták ki ezek a jóemberek is. A hangyákat precízen, úgy rakták a sebhez fél centinként, hogy amikor ráharaptak a szerencsétlen törött karú bácsi sebére, akkor a marás pont összekapcsolta a sebet. Ekkor egy gyors mozdulattal lekapták a hangyák tor és potroh részeit, de ennek ellenére a fej és a csáprágók még mindig a helyükön maradtak, a kadamba hangyák agresszív természete végett.
Nem hittem a szememnek, nemcsak, hogy elláttak egy nyílt törést kb. 5 perc alatt, a helyszín adta lehetőségekkel, de össze is kapcsoltak egy otthoni stílusban elvégzett műtéti sebet, hangyákat használva. Ezek közül az emberek közül egyik sem tudott írni vagy olvasni. Amikor a fizetésüket felvették, hétről hétre az ujjlenyomataikkal azonosították magukat. És ez nekem csoda volt a javából, Ájurvédikus csoda!
Om Tat Sat
Baktai Ádám
