Beszámoló Ománról

Ezt a bejegyzést Szombaton írtam, Május 5-én, de nem tudom, hogy mikor tudom feltenni a netre.

A helyi kobra...

Fú, gyerekek eddig azt hittem, hogy Dubaiban meleg van, á nincs is. Maszkatban, na, itt már van némi meleg. (Ma, Május 5-én, 11.25-kor 41 fok volt, természetesen árnyékban.)

Szerintem azért elég sokan tudjátok rólam, hogy 10 évig éltem Indiában, és ott azért volt meleg.

Egyszer volt szerencsém nyáron a radzsasztáni sivatagban kószálni erre-arra, ahol mindennap 53 fok volt kicsivel dél után. Reggel 7-től este 7-ig, mindig 40 fok felett volt a hőmérséklet, de az se volt annyira rossz, mert a száraz hőt ki lehet bírni.

Mondjuk az vicces volt, hogy a sok áram kimaradás végett Indiában a vizes tartályok a tetőn szoktak helyet kapni, hogy mindig legyen nyomás, és így a hűsítő fürdő nem igazán jöhetett szóba. De éjfél környékére a víz simán lehűlt 40-42 fokosra és akkor barátaim azért volt nagy fürcsizgetés. (kb. 4-5 másodpercig mielőtt hólyagosra égett bőrrel, enyhén átpárolódva az ember ki nem zuhant a fürdőből, azt hiszem ezt a még roppanósra párolást hívják sauté-nak a francia konyhában.)

Szóval szoktam volt bírni a meleget, de ami itt van az tényleg brutál. Maszkatról azt kell tudni, hogy egy tüneményes kis város, de mindamellett, hogy a tengerparton van, az egész várost körülöleli egy 2000+ méteres hegylánc, ami az egész völgyet egy óriási katlanná varázsolja. Persze a hegyeken 0, azaz nulla % vegetáció uralkodik, tehát még este is baromira meleg van, mert a napközben felhevült sziklák ontják magukból a forróságot.

Tegnap előtt belecsobbantam a tengerbe és meleg volt. Ilyet még sohasem tapasztaltam. 2004-ben a Fidzsi szigeteken voltam olyan melegben, ahol nem igazán vette észre az ember, amikor belesétált az óceánba, de azt, hogy a tenger vize olyan meleg legyen, hogy olyan hőmérsékletű vízbe én már nem ültetetem be a kisfiamat az esti fürdésre, azt még nem pipáltam.

A melegtől eltekintve viszont nekem Maszkat nagyon bejön. Mi az Intercontinental szállótól az utca túl oldalán lakunk, egy klasszikus iszlámos, marokkói stílusú épületben, ahol árkádok, pici ki- és beugrók, valamint boltívek díszítenek mindent.

Különben Maszkat eléggé low key, a legnagyobb turista látványosság a Nemzeti Operaház épülete, mondjuk ezt kideríteni pár napunkba tellett, pedig pont az épület mögött lakunk, de csak azért mert az arab nyelvben nem használják a ’b’ betűt.

Persze azért nem vagyunk teljesen hülyék, tehát ha azt mondták volna, hogy ’obera’ azt azért levágtuk volna, de valahogy itt azt mondják, hogy ’kobra’ (ezt 2 helyi taxistól is hallottam ily formában), és ez azért 1-2 napig félre vezeti az embert.

Szóval itt az Intercontinental is egy barna, kocka panel épület, tényleg a nálunk is jól ismert lapokból összeszerelve, semmi flanc, de az út, ami köztünk fut át egy igazi kincs. Megint csak semmi különös, de a sétány egyik oldalán Neem fák futnak végig, a másik oldalán meg Banyanok, azaz indiai szent fügefák.

Jó, a fák telepítettek, de akkor is a Vasztu szentírások azt mondják, hogy ha szent növények, gyógynövények, gyümölcsök és virágok megteremnek egy adott földterületen, akkor az a hely kedvezőnek számít.

Szóval az ember végigcaplat egy sétányon, Neem és Banyan fák árnyékában és leér baszus egy olyan helyre, amit csak úgy tudnám leírni, hogy a nepáli Pokhara és a solymári Stop Shop keveréke.

Tudom, hogy építészet és kultúr-genetikailag ez egy szinte lehetetlennek tűnő kombináció, de mégis. Vagy lehet, hogy csak:”Átmaván manyate dzsagat”, azaz „mindenki saját képére képzeli el a világot” szanszkritul.

Mindegy, az első nap ott is ebédeltünk, (ja, egy olyan helyen ahol nepáli volt mellesleg a szakács, és ezt Ági a paradicsomleves ízéből ki is szúrta, így kérdeztünk rá, és innen tudtuk meg) de az picit kizökkentett a jó kis pokharai hangulatból, hogy két tűzpiros Ferrari és 1-1 Mazeratti és Lamborghini is állt a parkolóban. ( Az egyik Ferrari rendszáma annyi volt, hogy 6, de ezt majd a cikk végén fogjátok megérteni.)

Különben a gazdagság és a fényűzés itt nincs állandóan előtérben, mint Dubaiban. A helyiek dolgoznak, a taxisok pl. mind azok, nincsenek felhőkarcolók, az őrületes parkosítás, amit azért nem 2 fillér fenntartani és az a vicces, hogy itt találkozol helyiekkel egyáltalában. (Félre ne értsetek, én nagyon szeretem Dubait, majd később írok arról, hogy mennyire jól csinálják egész Dubait az arabok, szerintem. De azért én is látom, hogy az egész annyira csili-vili, hogy már szinte felfújhatós, de azért itt élni mégis csak über frankó. Mondjuk az egészben az a durva, hogy még fenntartható is, mert ők mindent úgy csinálnak meg, hogy az jó legyen. Pl. a tengerpart, ahol majd jógázni fogunk, azért fehér homokos, mert odavittek belőle egy csomót Szudánból, most már az fehér, de úgy is marad.)

Még tavaly márciusban, Dubaiban megkérdeztem egy szudáni barátomat, hogy honnan tudom, hogy 1 helyivel találkoztam. Ez az után volt, hogy kezet fogtam a dubai-i Emír öccsével, de nem tudtam, hogy ő kicsoda, ciki. A válasz az volt, „onnan, hogy ezek az emberek hihetetlenül kedvesek”.

Mondjuk a bácsi hihetetlenül kedves volt az igaz, de vicces volt az egész, mert én éppen egy páciensemnél voltam bent az amerikai kórházban, és amíg a betegem fia még búcsúzkodott, addig én kimentem a parkolóba várakozni, és akkor láttam, hogy beáll egy hihetetlen méretű Jeep és a rendszáma annyi, hogy „Dubai 4”.

Az ott dolgozok hihetetlen sürgésbe-forgásba kezdtek és azt gondoltam főként a rendszámból ítélve, hogy biztos az igazgató vagy valami fő mufti jött meg. A bácsi kiszállt és mielőtt elment volna mellettem meg kérdezte, hogy „hogy vagyok” és kezet fogott velem.

Később derül ki, hogy Dubai 1 az Emír, 2 a fia és egyben az örökös is, és 3-tól lefelé jönnek a tesók.

2 hónap alatt mi egyszer találkoztunk emirátusbélivel, mármint akiről tudtuk, hogy helyi, egy szutyi kis libanoni kifőzdében és a srác azonnal elkezdett velünk beszélgetni. Mi hamarabb érkeztünk és végeztünk, és amikor elindultunk fizetni egyből szólt, hogy ő nagyon szeretne meghívni minket vacsorára.

Hirtelen „csak” azzal tudtam viszonozni a kedvességét, hogy a tárcámból előkaptam egy pici laminált fényképét Dü-kárnak, a tibeti kultúra fehérernyő Istennőjének képét, aki az utazók védelmezője, és azt adtam neki ajcsiba.

Mindamellett, hogy ezek az emberek nagyon-nagyon komolyan veszik az Iszlámot, a srác hihetetlenül örült, és megköszönte, hogy nekiadom ezt a „kincset”, mert, hogy rá úgy is ráfér, mert most volt 6 hónapot kórházban, egy csúnya motor baleset végett.

Itt Maszkatban is kint álltunk az utca szélén taxira várva a kb. 2750 fokban, és az első nagyautós bácsi azonnal megállt, és amikor felvázoltam, hogy mi a stájsz, egyből rávágta, hogy ő majd visszavisz minket a szállóba.

Mondjuk autóőrült kisfiamnak maradandó élmény lett, mert ekkora autót még én sem láttam azelőtt. Ford Raptor volt ráírva, de nekem még a járdáról is először a lépcsőre kellett felálljak, hogy be tudjak lépni a verdába.

Hú, barátaim, kezd ez a bejegyzés az olvashatatlanul hosszú tartományba belépni, abba fejezem.

Szóval Omán király, a helyiek nagyon jó arcok és rájöttem, hogy még semmit sem írtam le, amit le akartam írni Ománról. Tehát folyt. köv.

Om Tat Sat testvéreim.