Úgy hívták a bácsit akiről írok, hogy Dzsagat Bandhu, azaz a világ barátja…

A múltkori bejegyzésben ott tartottunk, hogy Dzsagat Bandhu sorsa úgy alakult, hogy már 8 évesen kialakult az életvitele, amit aztán majd 100 évig folytatott eltávozásáig. 

Tehát egyszer csak ott volt Dzsagat Bandhu 8 évesen egy Mamgacshi nevezetű területen, Nyugat Bengál tartományában, egy düledező kis templomocskában, mint templom szolga. Tudni kell, hogy ez terület a trópusi és a szubtrópusi öv határán fekszik, tehát sok az eső, a monszun igen intenzív, és buja zöld dzsungelszerű a táj.

Még annyit elmondanék, hogy én 10 évig laktam ott, a folyó túl oldalán és a 10 év alatt 6 alkalommal volt árvíz, ami mindent elborított ott a környéken. 

Tehát ennek megfelelő az állatvilág is. Sok a kígyó, a csúszó-mászó, a denevér, egész éjszaka lármáznak a sakálok, de majd 100 évvel ezelőtt gyakoriak voltak a tigrisek is.

Így az egyik reggel, még a reggeli 4.30-as istentisztelet előtt, Dzsagat Bandhu bele is futott egybe. Ki ment virágot szedni a rítushoz, és még halott is valami motoszkálást a bozótban, de azt hitte, hogy az egyik szerzetes viccelődik, így elhatározta, hogy nem fog megijedni.

Aztán bumm, azt érezte, hogy elementáris erővel fel lökik, majd egy nagy mancs át is fordította a határra. Szemtől szembe találta magát egy igazi, hatalmas, hús-vér bengáli tigrissel! Ő természetesen imádkozott és próbál higgadt maradni, eközben a tigris megszagolgatta, megnyalta és aztán elillant a sűrű dzsungelben.

Ebben az időben többen is laktak a templomocskában, mert a szerzetes, aki a mentorra volt Dzsagat Bandhunak, Bhaktivaibhava Szagar Maharádzs elismert tudóra volt a templomi szertartásoknak, és így időről időre kiküldtek oda szerzeteseket, hogy megtanulják a rítusokat.

Egyébként Szagar Maharádzs is egy igen tisztelt tagja volt az ottani spirituális közösségnek, hiszen az Ő mestere, az eredeti Bhakti Kutir egyik megalapítója mindösszesen 20 embert avatott be a Szwámi rendbe, és ő az egyike volt ennek a 20-nak. 

Sőt Szwámi Bhaktivaibhava Szagara egy nagyon lágy szívű, misztikus szerzetes volt. Így azok után, hogy mestere eltávozott ebből a világból aminek nyomán tarthatatlan konfliktusok gyűrűztek be az ő tanítványai körébe, Szagara Maharádzs egyszerű fogta magát és tudatosan kilépett a testéből, úgymond feladta az életét és meghalt.

Ezt követően Dzsagat Bandhu, majdnem 70 évig teljesen egyedül látta el a Mamgacshiban található kis templomot, és annak összes teendőit és rituáléit. És mivel Dzsagat Bandhu nem volt azaz alibiző típus, az egyik úgymond nem kötelező, de ő rá igencsak jellemző szokása az volt, hogy ő minden nap csak és kizárólagosan Gangesz vízzel mutatta be az össze rituálét.

Ez azt jelentette, hogy ő minden nap, reggel 5 körül lesétált a Gangeszhez, ez kb. egy 2 kilométeres út, ott megmerített egy vödör szent vizet és azzal sétált vissza a templomhoz. Ezenfelül azáltal, hogy még évtizedekig nem volt település a templom környékén, Dzsagat Bandhu a templomi teendők mellett még komoly mennyiségű időben földet is művelt, hogy megtudja főzni a templomi szertartásokhoz szükséges ételfelajánlásokat. Hiszen nem is tudott volna úgymond leugrani a piacra ezért-azért.

Nekem még volt szerencsém olyan ételt enni, és ráadásul jó sokszor is, aminek alapanyagát maga Dzsagat Bandhu termesztet meg, főzte meg és ajánlotta fel a jó Istennek. Természetesen igazi, tradicionális, bengáli-falusi ételekről beszélünk, pont főzés előtt meghántolt rizzsel, frissen préselt mustármag olajon főzött szinte még földes zöldségekkel, stb.

Egyszer pl. amikor átugrottam a folyó túloldalára, hogy meglátogassam Dzsagat Bandhut észre vettem, hogy a zöldségeket a kőpadlón tárolja. Így legközelebb amikor mentem hozzá vittem magammal néhány szép kosarat, különböző méretekben.

Dzsagat Bandhu mondta is, hogy milyen kedves vagyok, de ugyanakkor bolond is, mert ő nem azért tartja a zöldségeket a kőpadlón mert nincs kosara, hanem azért mert a kő jó hideg, és így frissebben tartja a zöldségeket, hogy még ízletesebb legyen az étel, amit ő főz a jó Istennek.

Folyt. köv.

Om Tat Sat

Baktai Ádám

UI: Ez volt a Bhakti Kutir oldalán szereplő 1008. bejegyzés. Szép spirituális szám, és fantasztikus személy dicsőségét hirdető poszttal!

Ádám névjegye

1976-ban születtem és 2 éves korom óta tanulom a Hatha Jóga tudományát. 6 évesen döntöttem a vegetáriánus táplálkozás mellett, és azóta gyakorlom komolyabban a Bhakti Jóga folyamatát. 15 éves koromban volt szerencsém kiköltözni Indiába egy tradicionális kolostor iskolába, ahol 10 éven keresztül nemcsak tanultam a Hatha Jóga, az Ájurvéda, a Védikus Asztrológia és a Zen Shiatsu rendszereit, hanem benne is élhettem ezeknek az ősi tudományok kultúrkörében is. A napi rend nem csak a hajnali 2 óra 30 perces kelés és a napi 2-2 órás meditáció és templomi szolgálat miatt volt felemelő, de még attól sem, hogy tradicionális sár és bambusz kunyhókban laktunk, ahol természetesen sem víz, sem villany nem volt, hanem a lehetőségtől, hogy együtt élhettünk azokkal a mesterekkel, akiktől tanultunk. Az elmúlt 20-21 évben, 4 kontinenst jártam be, mint tanár / terapeuta, és ezt az első kézből szerzett tudást próbálom átadni azoknak, akik megtisztelnek azzal, hogy eljönnek hozzám kezelésekre, jóga órákra, vagy azokra az oktatásokra, amelyeket rendszeresen tartok. Om Tat Sat Baktai Ádám
A bejegyzés kategóriája: Bhakti Kutir, Orientális Mesék
Kiemelt szavak: , , .
Közvetlen link.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.